Ne oltsd az ifjuság tüzét

Sekélyes bölcseséggel,

Mert vánszorogsz, ne irigyeld,

Ha társalog az éggel!

Ne tépd szét bátor álmait,
Eléri tán az ormot,
Mely vágyad volt tenéked is,
De álmod összeomlott.

A kincseid: marék gyökér,
Mit egy élet kiásott,
Kudarc, csalódás, bölcseség
S e gyógyitalt kínálod.

Erőtlené e kotyvalék!
Az ifjú kézben serleg,
Amelybe habzó lángitalt
Az istenek kevertek!

Ha még maradt hamu alatt
Öreg szivedben szikra,
Éledjen ujra és rohanj
Ostromló harcaikba!

S ha megvénülnek az ifjak is,
Ott jönnek az ujak, a bátrak...
Ha mankón is, te menj velük,
Kik álmokért csatáznak.

Míg hűl szíved és hull reád
A rög tompán dörögve:
Csak bátor álmok harcosa
Álmodhat mindörökre!
 

Vázsonyi Vilmos, 1915

Ez az az óra, ez az óra a lázadás órája. Ezekkel a kenyértelen és vértelen kezekkel, ebben a sötétségben, mely sűrűbb, mint a vér, az utolsó óra harangütései alatt, lázadjunk fel a valóság ellen, mely gonoszabb és bizonytalanabb lett már számunkra, mint az istenek pokla. Mit veszíthetünk el mi, akik a legszegényebbek vagyunk? Akiknek lázálmaink is igazabbak, tébolyunk ingoványai is szilárdabbak már, mint az ő adamanttengely körül forgó bolygójuk vastag kérge! Ez a valóság nekünk nem kell, ez a bizonyosság nem kell, ez a mereven néző szemgolyó, melynek tükrében megfagyott a boldogtalanság tája, vakuljon meg. A táj mögött másik táj, a valóság mögött másik valóság húzódik meg ugrásra készen, mint egy hályog mögött és kopogjunk és szúrjunk és kiabáljunk, míg fel nem fakad és meg nem találjuk elsüllyedt otthonunkat. Ébredjetek fel! Ez az igazság hazugság!

Déry Tibor, 1920