Reform - állam nélkül

2015.01.28. 18:16

szolgasag.jpg
Ma már minden valamirevaló fickó azt mondja: reformokat akarok. E pontban valamennyien megegyeznek: a király és a pápa, klerikálisok és liberálisok – és a szociáldemokraták. Mert senki sem akarja magára vonni azt a gyanút, hogy reakcionárius. Mindnyájan részt akarnak venni a művelődés munkájában, mindnyájan akarják a nép haladását az ő általuk kijelölt irányban.

Céljaikban azonban mindenesetre különböznek egymástól. Az egyik a nép üdvét a vallásos hithez való visszatérésben és az uralkodóházhoz való hűségben látja, a másik a zsidók kiűzésében, s úgy a termelést mint a kereskedést „a jámbor istenfélő keresztények” kezébe szeretné látni, a harmadik „szabadelvű szellemtől” áthatott törvényekben. És végre a szociáldemokraták? Ők a nép magasabb üdvét az egyéni vagyonnak társadalmi vagyonná való átalakítását követelik. Ez utóbbiak első pillanatra forradalmiaknak látszanak, de amint látni fogjuk, ők is csak a reformálók nagy egyvelegéhez tartoznak.

Mint reformátorokat valamennyit az a törekvés jellemzi, hogy a meglévőt kifoldozgatni, kitatarozni, támogatni és kiépíteni akarják. A régi, korhadt, minden ízében roskadozó épületbe alátámogatással, kisebb-nagyobb változtatásokkal okosabb vagy ostobább kuruzslással új életerőt akarnak önteni.

Vajon látják-e ezek a jó emberek, hogy ez esztelenség? Azok, akiknek a mai rend fennállása érdekükben áll, tudják nagyon is jól, de úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy a nép kegyét el ne veszítsék, és azok, akik a mai rendet komolyan mellőzni akarják és mégse tudják azt, hogy fennállón minden reformálás botorság, azok együgyű álmodozók minden erőlködésük dacára is.

A klerikális képmutatók, kik a haladás csillogó ruhájában lépnek a nép elé, szerencsére sokat veszítettek már egykori nagy hatalmukból.

Ma már a nyomorban élők nagy része előtt, szemben az óriási gazdaságokkal és azok őrült pazarlóival, esztelen igyekezetté válik a vigasztalás, hogy holtuk után a túlvilági boldogsághoz jutnak. A vidéken azonban, ahol a nép a kemény munkától és a rossz iskoláktól elbutítva él, ahol az előre haladottabbakkal való érintkezés el van vágva, ott sikerült ezeknek az uraknak ígéretekkel és az „Isten-káromlók” szidalmazásával uralmukat fenntartani. Hogy ők mesterségüket, a képmutatást, a hazugságot, az ígéreteket kitűnően értik, bizonyítja az a körülmény, hogy az ő előörseik, a keresztény szocialisták, antiszemiták, vagy a néppártiak, ahogy őket nálunk nevezik- demokratikus és szocialisztikus jelszavakkal megkísérlették zászlójukra feleskettetni az iparos proletárokat, és így a szociáldemokratákkal a küzdelmet felvenni. Hogy ők vesztenek, az bizonyos. Bármilyen uralkodó előtt való lealázkodást – legyen az Isten, állam, király vagy egyéb – el fog űzni a szabad anarchisztikus gondolkozás.

Jelenleg az antiszemitáknak legtöbb híve van a kisiparosok és a kisgazdák között. És a vallásilag korlátolt s politikailag együgyű társadalmi réteg be van ékelve két ellentétben álló osztály közé: a tőkepénzesek és a proletárok közé. A tőkepénzesek, kik legtöbbnyire liberálisok, már helyzetük és elveik folytán sem érthetik a kisemberek sóhaját és nyögését; és enyhítésért való tömeges feljajdulásukat csak gyermekes neveletlenségük kitörésének tekintik, annyival is inkább, mert véleményük szerint a szabad verseny idővel a társadalom minden kárát úgyis magától pótolni fogja, és elvégre nekik magától érthető dolog az, hogy kell szegénynek, meg gazdagnak is lenni. Ez utóbbit hiszi a „kisiparos” is ugyan, s amit ő akar, az nem ennek az ellentétnek a megszüntetése, ő valamivel jobb üzletet és valamivel jobban terített asztalt kíván; minden nehézkessége mellett azonban észreveszi, hogy a liberálisok nem akarnak és nem is tudnak rajta segíteni, s bosszankodva fordul el tőlük. A proletár, amennyiben osztálytudatos, azt mondja a „kisiparosnak”, ki még minden erejével az ő úgynevezett tulajdonán csüng, hogy csak akkor lesz megmenthető, ha ő is proletár lesz, s megkísérli a tudományos nemzetgazda Marxból bebizonyítani, hogy a kisiparnak tönkre kell jutnia. Ez nem tetszik neki, akárcsak a haját húznák, s amellett még a pap is hirdette a szószékből, hogy a szocialisták a hívőket istentől eltávolítani akarják. S hátha még az anarchistákról hall valamit, összerezzen, mint a meglepett nyúl és – keresztet vet. Begyöpösödött agyában szörnyalakok merülnek fel, épp olyanok, aminőknek kedvenc lapjuk és papjuk festette, kik tőrrel és dinamittal fölfegyverkezve, az államot, uralkodót és a családot tűzzel-vassal elpusztítani akarják. Nem csoda hát, ha mindenkitől elhagyatva, rögtön lelkesülve csatlakozik ahhoz a hívó szóhoz, amit még szebben öltözött magas állású urak, ordítanak a fülébe korcsmákban, templomokban: a zsidó minden bajnak az oka, le velük! Gyengévé és tehetetlenné válik a kezükben mint mindazok, kik a segítséget nem magukban, hanem másokban keresik, és mindig hű csatlósa ezeknek a „magas állású” uraknak és a reakció erős várául szolgál.

Ily módon nekünk úgy tűnik fel az egész antiszemita reformakció, mint valami homályos törekvés kicsinyes dologért, a sötétben a vigasztalanba vergődés. S ha elég éles hallásunk van, kivehetjük abból a kiáltásból „a zsidók és az urak” ellen azt a zsivajt is, mely törekvéssel egyesülve beletorkollik az államszocializmus nagy áramába.

Nem gyanúsítás ez a szociáldemokratákkal szemben?

Azt mondtuk az előbb, hogy első tekintetre forradalmároknak tűnnek fel, hisz a jelenlegi rendet mellőzni akarják. Az antiszemitákkal az a közösségük van, hogy az állam és a törvény alapján állnak és a törvényes harcot nagy nyomatékkal hangsúlyozzák.

Míg azonban az antiszemiták „jogukat” néha igen szenvedélyesen követelik, a szocalisták emennél a fajánál mindig nagyobb és nagyobb bágyadtság kerül napvilágra – ezek ugyanis a nemzetgazdászati materializmus ordotox hívei, amely azt tanítja nekik, hogy a társadalom alakulása független az emberek akaratától, mert az a termelési módban rejlő törvények szerint fejlődik.

Ők e tannal bizonyára gyógyíthatatlan ellentétbe kerülnek, hogy ha az államtól, mely szerintünk a nemzetgazdászat terméke, javítgatásokat, „jogokat” kérnek; mert végre is e „közveteléseknek” mégis csak az az értelmük van, hogy a mindenható nemzetgazdaságba hatalmasan belenyúlnak. Őrültség pedig ez az ő tanaik szerint; mert az állam vagy szükségképp a nemzetgazdászat által létrehozott „épülete” a társadalomnak, akkor az ő törvényei a mai állapotokon változtatni képtelen, mert az okozat az okot nem szüntetheti meg, vagy pedig belenyúlhat az állam változtatólag a nemzetgazdászatba, de akkor a társaság alakulása nem független az emberek akaratától. De ez a tény, hogy a mai rendhez fordulnak és politikai befolyással a fennállón mindaddig kísérletezni akarnak, tudniillik amíg abból valami „új” nem kerül ki – ez az, ami őket, mint reformátorokat jellemzi. Mentségükül: mert szeretnének ők is „forradalmárok” lenni, a természettudományokból egy tételt kölcsönöznek ki s fontoskodó arccal mondják: a természet nem csinál ugrásokat. Eltekintve attól, hogy e tételt a természet vajon helyben hagyja-e, s vajon rá illik-e társadalmi és politikai berendezkedésekre, az tény marad, hogy az államban való munkálkodásból, ha idővel az állam mai külső megjelenését elvesztené is, mindig csak új állam és új törvények kerülhetnek ki. Vagy más szóval: mindaddig, míg nem emelkedünk az állam és az ő törvényei fölé, a szolgaság és barbárság fenn fog maradni. Ez a reform szavuk értelme.

Rámutattunk az imént oly pontra, mely minden reformátort felismerhetővé tesz. Valamennyien azt az erőt, mely hivatva volna eredménnyel és átalakítólag belenyúlni a mai nyomorba, nem saját magukban, hanem magukon kívül keresték: istenben, államban, jogban, törvényben. Nem csoda hát, ha valamennyien hajótörést szenvednek, és a szabadságot, ami után vágyódnak, minthogy külső tárggyá tették – sohasem érhetik el. Új törvényekért kiáltanak, s nem veszik észre, hogy ezáltal a törvény hurka oly szoros lesz, hogy úgy evickélnek benne, mint a halak a hálóban – ők védelmet kérnek az államtól és az állam ad nekik törvényt és engedelmességet kényszerít ki –, fel nem foghatjuk, hogy a szabadságot külső berendezéssel sohasem lehet elérni, annak minden ember szívében már élnie kell.

Mind ez okoknál fogva mi nem vagyunk reformálók. Mi legyőztük azt a szolgát, aki urától felszabadítását kéri, nekünk semmi közünk sincs az államhoz.

Az államnak az nem veszedelmes, ha az őáltala adott jogokat teljesen kihasználjuk, mert hisz ezáltal csak szélesebb alapot nyer, az se veszedelmes, ha követeljük, hogy a proletárok részt vehessenek az állam által adható politikai jogokban, mert hisz ezáltal az állameszme mindig szélesebb és szélesebb körökbe hatol bele és csak nyer általa erőben és kiterjedésben, mert újításokkal tökéletesbíteni igyekszünk! Hanem az veszedelmes, ha az ember fölébe emelkedik s azt mint oly intézményt, mely az emberek leigázására vezet, elítéli. Ezáltal elvonjuk az államtól az életkedvet, s ki kell neki száradnia, mint a korhadt fának. Mert míg az ember ezt be nem látja s részt vesz az államban, addig mint hasznos intézményt ismeri el, s jogot ad neki arra, hogy rajta és mások felett uralkodjék.

Ha szenvedő társaink belátják, hogy előbb saját keblükből kell kipusztítaniok a rabszolgát, s csak akkor vihetik véghez a rabszolgabilincsektől való felszabadulást; akkor még azt is be fogják látni, hogy az állam a törvény az elnyomatás és a kizsákmányolás fő tényezői.

Akkor nem fognak többé az uralkodó hatalmasoktól segítséget kérni, hanem önként csoportosulni és saját erejükből építeni fel az új világot. A szabadok világát, ahonnan borzadva fogunk visszaemlékezni arra a barbárságra, mely bennünket ma körülvesz. Az emberiség hajója akkor már kikötött biztos kikötőjében, az anarchiában.

 

Névtelenül, az Állam nélkül c. újságból, 1897. január 29.

süti beállítások módosítása